- Miután 25 évvel ezelőtt elváltunk...
- Vidám egyetemista évek helyett családi és anyagi gondokkal küszködtünk (akkoriban bontották le a házunkat), én pedig egy gumialkatrészt gyártó műhelyben dolgoztam. Így jár, aki nem veszi komolyan a tanulást!
- szoveg
- Bár édesanyám már nyugdíjas volt, szüleim turistaként
utaztak Magyarországra új életet kezdeni. Másfél évvel
utánuk települtem át én is, még a „forradalom” előtt.
Ezen a képen már újra együtt vagyunk.
Első magyar munkahelyem 1989-ben a Pécsi Gyermekklinika könyvtára—„ kicsit” másabb, mint a vulkanizáló műhely.
- szoveg
- A hegyek hiányoztak talán legjobban. Igyekeztem beilleszkedni,
barátokat találni. Nem volt könnyű újrakezdeni…
Leginkább az bántott, hogy szüleimnek keveset tudtam segíteni,
bár ők voltak az “úttörők”.
Később mindkét testvérem családjával együtt áttelepült, nővéremmel ma is közel lakunk egymáshoz.
- szoveg
- Volt férjem pécsi születésű de Nagybányán találkoztunk először. Rövid “együttjárás” után házasodtunk össze 1990-ben. Ma már tudom, hogy nem illettünk egymáshoz, akkoriban még “rózsaszín ködben” láttam a közös jövőt. Igyekezett “átnevelni” szüleivel együtt. Ennek következményeként például megszakadt a kapcsolat legtöbb nagybányai barátommal, ismerősömmel. 5 évig voltunk házasok.
- szoveg
- A legjobb dolog, ami közben történt, az, hogy megszületett Gábor fiunk. Két éves múlt, mikor elváltunk apjával, nos, azóta próbálok apja helyett is anyja lenni, több-kevesebb sikerrel.
- szoveg
- Gyönyörű és veszélyes: láblógatás a svájci hegyekben. Ez volt Gábor leghosszabb utazása eddig.
- szoveg
- Na, ez veszélyesebb, tekintettel a súlyomra és a fa korára (a szakadék mögöttünk van).
- szoveg
- Persze a gyerekek felnőnek. Reménykedünk, hogy komoly felnőtté
válnak, megváltják a világot, stb. (de legalább többet
adnak a világnak, mint mi adtunk). Előtte azért valószínűleg
lesz néhány zűrös évünk.
Ezen a képen 8. osztályos “szép, komoly fiam”.
- szoveg
- Ma kb. így néz ki. Tévedés ne essék: nem narkós, alkoholista rockzenész (bár egy ideig zongorázott), csak kamasz és keresi önmagát. Átmeneti időszak, néhányan már gondolom átvészeltétek a gyerekeitekkel (lehet, hogy tanácsokat is tudtok adni?…)
- szoveg
- Sokáig gondoltam úgy, hogy nem küldök mai képet magamról, hátha anélkül is megismertek, aztán mégis… Igen, öregszem, kb. egy tonnát nyomok, és nincs dicsekednivalóm. De én vagyok! A csőd, az újrakezdés, a válás, édesapám halála 2001-ben mind megviselt és anyagilag soha nem leszek a topon (soha ne mondd, hogy soha?...). A “karrierem” úgy alakult, hogy miután szociálpedagógusi diplomát szereztem, hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkoztam (vakok iskolájában, gyermekotthonban), majd visszatértem az egészségügybe. Jelenleg endokrinológusok mellett asszisztenskedem. Végül a család: nem mentem újra férjhez, édesanyámmal és fiammal élünk—ma már bánom, hogy csalódottságomban nem kezdtem új kapcsolatot. Az “egyedüllét” megerősített valamennyire, hisz sokmindent egyedül kell intéznem, megoldanom és egyedül hozok döntéseket, tanácsoló és támogató háttér nélkül. Nem, még nem vagyok besavanyodott öreglán… vagy mégis? Ha találkozunk eldöntitek!